Kicsit szomorkás...

a hangulatom máma.

Egy jó kis 2001-es Villányi Cabernet Sauvignon mellett felsejlik az a kellemes, símogató érzés, hogy élek, s hogy minden a legnagyobb rendben van. Rohanni sem kell sehová, sehonnan. És még eldönteni sem kell semmit. És szemet sem kell most húnyni semmi felett és még kompromisszumok sincsenek, csak a belsőm, az ízek és az időtlenség. Sok gondolattal, felszabaduló energiákkal, áramló szavakkal.

Azután teljesen becsúszik a hangulatom a süllyesztőbe. Túl sok olyan élethelyzet, ami negatívat jelez vissza, vagy egyszerűen csak elszívja az energiámat. És túl kevés olyan, ami energiát ad. A barátok nem érnek rá, az ég meg balsejtelmes fényekkel - na meg egy kis tavaszi hóeséssel - lepi meg az embert.

Mégiscsak jó ha vannak célok, amik előrevisznek - valami irány, kapaszkodó. Élek bele a világba, nem találom magam, a helyem. Nem érzem, hogy olyan munkát végeznék, ami nélkülözhetetlen, vagy éppen maradandó. Nem marad energiám hozzátenni valamit a napjaimhoz. Csak vánszorgok az időben, vagy éppen loholok utána...elfogyott a magabiztosság, görnyed a hát. Edzéstől is elment a kedv tegnapra. Demotiváltság és örömtelenség. Ez a depresszió lenne? Kell ezt tényleg cimkézni?

Nem depresszió ez, hanem gyengeség. Félelem és lustaság is. Cél kell, irány, hittel. Önbizalommal, hogy van bennem annyi erő, amennyi kell a boldoguláshoz. Meg egy jó nagy adag bátorság. És munka, dolgozás az irányon. Annak fentjeivel meg lentjeivel.

Persze az sem baj, ha van valaki, akire tényleg számíthat az ember lánya, akivel össze lehet kacsintani és szavak nélkül érezni, hogy értve vagyunk. Na tessék, ez a romantika lenne, ha cimkét osztogatnánk, ugye?